Hogy miért más mégis egy kicsit?

Mert én nem hiszek az úgynevezett tanulságos mesékben. Mérhetetlenül tisztelem a gyerekeket. Meggyőződésem, hogy tudnak valamit, amit mi, felnőttek már elfelejtettünk. És nem kell a szájukba rágni, amit el akarunk magyarázni, inkább meg kell mutatni nekik a világ sokszínűségét, amire egyébként amúgy is fogékonyak. Többet tanulnak a példából, mint a didaktikus történetekből. Úgy kell őket tanítani, hogy ne fájjon, ne érezzék butának magukat, ha valamit nem tudnak.

Ez az én mesém nagymamája nem arra tanítja a gyerekeket, hogy fogadjanak szót, és hogy nem szabad az iskolában lökdösődni. Sokkal fontosabb dolgokra: hogy nem szabad a látszat után ítélni, mert a dolgok nem mindig azok, amiknek látszanak, és hogy legyünk óvatosak, amikor ítéletet mondunk. Hogy a hozzánk érkező vendéget tartsuk becsben. És még arra, hogy hol találhatók a minket gyógyító növények, és azok mire jók. Azt is megtanulják, vagyis inkább ők maguk fogalmazzák meg, hogy ott vagyunk otthon, ahol a szeretteink vannak.

Sokáig nem bíztam abban, hogy bárkit is érdekelhet az én kis történetem. De nyáron nálam vendégeskedtek a hét- és nyolcéves unokáim. Lámpaoltás után ezt a mesét mondtam nekik. Persze belealudtak, de másnap követelték a folytatást, és a történet minden kis részletére emlékeztek, és emlékeznek a mai napig is.
A mai gyerekek a rajzfilmekhez vannak szokva, a látványhoz. Fura is volt nekik, hogy csak úgy fejből mesélek, mondta is Maja, hogy ez így nem jó. Miért? kérdeztem. Hát pont az a lényeg, hogy ha látod, akkor nem kell kitalálni. Ha meg mesélem, akkor bármit el tudsz képzelni. Például azt mondom, hogy ház, akkor elképzelhetsz kicsi házat vagy nagyot, kerttel vagy kert nélkül, óriás fákkal vagy csak gyeppel – mire félbeszakított, és azt mondta: hagyd abba, Nagyi, mert ezt én már mind egyszerre látom!

Talán az én mesém élményének hatására Lea most mesekönyvet ír, ami egy kislányról szól, és szerepel benne egy róka is. Az ő könyve annyival jobb az enyémnél, hogy ő rajzokat is készített a történethez, amihez nekem nincs tehetségem. Ezért kértem a nagyon kedves, nagyon tehetséges Rofusz Kingát, hogy rajzokkal is mesélje el, amit én szavakkal próbáltam.

Remélem, hogy fog tetszeni – nem annak, aki megvásárolja, hanem annak, akinek mesélni fogják. És ha azt látom, szeretik a gyerekek, akkor megírom a folytatást.